Az első hét

2016 November 12-én valamivel 9 óra után indultam el otthonról. Az utam Indiába teljesen sima volt, mondhatni eseménytelen. Az első etap kicsit több mint 5 óra volt. Dohában szálltam át, ahol nem kellet egy órát sem várakoznom. A második repülés is ugyanolyan sima volt mint az első. Leszálláskor hajnali 2  óra volt helyi idő szerint. Gyors telefonok haza, még az országba való belépés előtt, hogy épségben megérkeztem. Következett az országba való belépés.

Úgy tűnt, hogy a megérkezés időzítése nem sikerült a legjobban. Amikor beléptem abba a terembe, ahol az útlevélellenőrzés folyt majd leesett az állam. Egy hatalmas váró telis-tele emberrel. Kígyózó sorok ameddig a szem ellátott. Lehettünk ott vagy kétezren is. Na gondoltam, itt elleszek még pár órát. Beálltam az egyik sorba és nem törtét semmi. Öt perc alatt egyet haladtunk előre. Kezdtem aggódni. Mi lesz majd a csomagokkal, ha két óra múlva sem veszi le a bőröndömet senki a szalagról? Közben szóba elegyedtem egy sráccal, mint kiderült szlovén volt. Neki a repülőút után még három óra kocsikázás is volt hátra. Mint ne mondjak, nem irigyeltem. Miután megbeszéltük, hogy ezzel a tempóval holnapra sem érünk be Indiába kiszúrtuk, hogy az a sor, amelyik a business class utasoknak fenntartott sor mellett van sokkal haladósabb, mert azt azok a határőrök is kiszolgálják, akik a prioritásos sorhoz tartoznak. Miután átmentünk oda már csak 10 percet kellett várnunk. Óriási megnyugvás volt. A sorban állás ideje viszont pont elég volt arra, hogy a csomagokra mér ne nekem kelljen várnom. Mintha pont így lett volna megszervezve. Odaálltam a csomagszállító szalag mellé. Persze egy kis indián rögtön ott termett mellettem és amikor látta, hogy nyúlok egy bőröndért már tépte is volna le a szalagról nekem.  Nem tudhatta, hogy csak meg akarom nézni, hogy az-e az enyém vagy sem, mert annyi egyforma bőrönd utazgatott ott köre. Aztán a következőt is majd lekapta a szalagról, mire sikerült vele megértetnem, hogy tudom én ezt egyedül is intézni. Megvoltak tehát a csomagjaim, minden megjött velem épségben. Nem volt más hátra mint eljutni a hotelbe.

Azt persze tudtam előre, hogy a taxisok csak félig vannak képben a várossal. De azt nem gondoltam, hogy miután háromszor is elmondtam a hotel nevét és miután a címet is megmutattam a papíron képes lesz egy másik Ramada hotelbe vinni, mint ahova menni szeretnék. Persze lehet, hogy az sem segített, hogy négy emberen keresztül kellett eljutnom a taxiig. Az elsőnél megrendeltem és kifizettem. A második a terminálon kívül várt és csak addig volt velem, míg a hordár elém jött. A hordárral lementünk a parkoló szintre a taxisok diszpécseréhez végül pedig előkerült a sofőr is az autóval. Mindegyiknek szépen elmondtam, hogy hova is akarok menni. Bólogattak. Persze, mert angolul csak mértékkel beszélnek. Gondoltam a hotel leírt címe segít. De mint kiderült nem. Ez persze csak akkor vélt világossá, mikor a recepción mondtam, hogy ki vagyok és mit akarok. Megkaptam szépen, hogy 404. Hívtak nekem másik taxit, aminek már el tudták magyarázni, hogy hova is vigyen Igen ám, de annak a taxinak, meg csak készpénzben lehetett fizetni. Szerencsére a másik hotelt már közben tájékoztatták, hogy majd nekik kell kifizetniük a taximat. De végre megérkeztem, becsekkoltam és fél 5 fele be is zuhanhattam az ágyba. Az ágyba, ahonnan pont láthattam a lemenőben lévő holdat, ami majdnem teljes pompájában ragyogott egy nappal a holdtölte előtt.

A szobám egy teljesen átlagos hotelszoba, kb 25 nm. Van benne egy akkor ágy, hogy azon egyszerre elférnék Katával és a három gyerekkel is. Persze ők most nincsenek itt. A szoba egy érdekes része a fürdő, ami nem més, mint egy üvegkalitka. Van ugyan egy leereszthető függönye, de ha az nincs lent, akkor teljes belátást enged a zuhanyon keresztül a WC-re is. Másoktól hallottam ugyan, hogy itt van ilyen, de saját szemmel megtapasztalva más. Különösen akkor, amikor a Tomi lejött hozzám, vacsora előtt és én még elmentem egy kisdologra indulás előtt. Szürreális volt.

A szobából egyébként remek kilátás nyílik a város határában lévő hegyekre. És pontosan tudom követni az érkező repülőket is, mert azok is az ablakom előtt közelítik meg a várost.

A megérkezéskori taxizáskor már kaptam némi ízelítőt a városbeli közlekedésről, de az csak bemelegítés volt, mert éjszaka nem nagyon volt forgalom. Hétfőn munkába menet azonban már teljes pompájában mutatkozott meg előttem Mumbai közlekedése. Mennek ezek mindenhogyan. Itt ugyan balos közlekedés van – a gyarmatosító britek hagyatéka – de a balos sávon belül jobbra tartanak. Vagyis van olyan, aki jobbra, van aki balra és van aki cikázik. Index helyett dudálnak, fékezés helyett dudálnak, körülnézés helyett dudálnak és dudálás helyett is dudálnak. Mindig dudálnak. Sokat dudálnak. De szépen elférnek egymás mellett. A felfestések az utakon inkább csak dekorációs jelleggel vannak. Gyakran a közlekedési lámpák is csak a díszkivilágítást szolgálják. Közlekedési táblát pedig még nem láttam.

Az utakon sokféle járgány látható. A kocsik kicsik és mindegyiken van horpadás. A motorokból rengeteg van és ritkán ülik meg egyedül. Többnyire ketten vagy hárman utaznak rajta de gyakran látni egy egész családot is egy motoron. A robogók olyanok, hogy a sofőr mögött két utasnak van lábtámasz.

És akkor ott vannak még a tuk-tukok. A kis háromkerekű sárga fekete minitaxik. Milliószámra vannak. Pöfögnek, dudálnak, sorban állnak és hozzák viszik az embereket. Itt kb ez a tömegközlekedés. Pontosabban, ahogy a Tomi mondta közlekedő tömeg. Vannak ugyan buszok, de nem gyakori látvány.

Ja és a sebességkorlátozás. Mivel nincsenek táblák, nincsenek sebességhatárok sem. Így aztán más módon érik el, hogy ne legyen száguldozás. Mindenhol fekvőrendőrök vannak, de olyanok, aminél tényleg le kell lassítani. Működik.

A szálloda és a munkahelyünk között a hotel kocsijai szállítanak minket. Reggel szólunk a recepción, hogy kocsit kérünk a Reliance Corporate Parkba és előáll egy kis Suzuki. A sofőröknek állandó belépőjük van a park területére. Nekem még minden nap külön belépőt kell kérnem a recepción, amíg nekem is el nem készül az állandó kártyám.

A Reliance park egy hatalmas körbekerített terület. Sok-sok külön épülettel sajt úthálózattal és teljes infrastruktúrával. Majdhogynem város a városban. Ez India egyik, ha nem a legnagyobb cége. A parkon belül buszjárat van sőt, egyes épületek között golfkocsik is közlekednek hopp on – hopp off jelleggel.

Rengetegen dolgoznak ebben a parkban. Állandó az építkezés is. A parkon belüli parkokat folyamatosan öntözik, gyomlálják ápolják. Rengeteg kisegítő személyt látni. Az irodákon belül pincéreket, takarítókat, portásokat. Plusz irodaházanként külön kantin, némelyikben több is. Gyakran van az az érzésem, hogy kétszer-háromszor annyi embernek van itt állása, mint ahánynak munkája. Nagyon kényelmesen dolgoznak. Mindenki jó kedélyű és segítőkész. Kedvesek, mosolyognak és bármikor képesek félbeszakítani, azt amit éppen csinálnak. Eléggé rendezetlenek is. A meetingek is elindulnak és egy darabig mennek is a megtervezett napirend mentén, de egyszer csak történik valami, elkezdenek beszélni valamiről, teljesen elkavarodnak a témától és ott véget ér a meeting. Onnantól kezdve csak beszélgetés van. Aztán vagy van konklúzió vagy nincs, de lejár az idő és kész. És te csak pislogsz, hogy most mi a f.sz van, jutottunk valamire vagy sem? Szóval nagyon oda kell figyelni ezekre és időről időre visszarángatni őket a témához, mert különben szétszélednek a gondolatok, mint a puli nélküli juhok.

Mivel leginkább beszélni szeretnek minden más helyett állandó a zaj. Egyszerre telefonálnak, hangosak, beszélgetés közben simán közbevágnak, elterelik a témát. Képtelenek fókuszálni. Itt ez a napi munkavégzés káosza. Furcsa ez európai szemmel. Ez a fókuszálatlanság is lehet az oka, hogy annyi időt töltenek az irodában az itteniek. 10 előtt ritkán érnek be, de gyakran maradnak 9ig este. Ezalatt az egy hét alatt én se jöttem el gyakran 9 előtt. Mondjuk erre a munka is rátesz egy lapáttal. Az első héten elég sok olyan téma volt, amit sokig rágtunk. Tominak is több emergency case-t kellett nyomoznia és azokat a világ végéig képesek lennének kis barátaink velünk megbeszélni, főleg, mert a többségüknek fogalma sincs, hogy mit és hogyan kéne tenni. Persze vannak páran, akik elég ügyesek, de vannak sokan olyanok is, akikkel csak eggyel többen vannak. De miközben magyarázunk folyamatosan ingatják a fejüket. Ez egy nagyon vicces dolog, amik eszembe jut vagy meglátom mindig mosolygok magamban. Valahogy vízszintesen hullámoztatják a fejüket ezzel jelezve, hogy értik, miről van szó és hogy rendben van. 

Mumbai egyébként hatalmas város. A kapcsolódó településekkel együtt közel 18 millióan lakják. Az a környék, amit én láttam belőle nem túl zsúfolt. Viszont mégis van benne némi putri jelleg. Maga az egész környék olyan felemás. Vannak csodás részek és az út túloldalán egy putri. Az utcákon szemét, a csatornák bűzlenek, kóbor kutyák mindenhol. Persze tök békések és leginkább csak fekszenek az árnyékban vagy kocsik alatt. De mégis olyan az egész mint egy cigánytelep. 

Az emberek közt járva elsőre az a szembetűnő, hogy én vagyok szembetűnő fehér ember létemre. Mintha a nyolcadik kerület szívében sétálnék de azzal a különbséggel, hogy itt az egész ország ilyen. A legfelsőbb rétegtől a legalsóit. Az orvosok, mérnökök, ügyvédek, a portások, a titkárnők a bolti eladók, a pincérek a taxisofőrök, a szakácsok. Mindenki. És vannak köztük okosak értelmesek és vannak olyanok is, akik …, szóval vannak másmilyenek is. De legalább széles a spektrum.

Az első itt töltött hetem a végéhez közeledik. Még tizenegy hét vár itt rám. Sok mindennel fogok még itt találkozni. Sok helyet szeretnék meglátogatni és sok új tapasztalatra szert tenni. Igyekszem nyitottan álmi Indiához, de ezt itt nem is lehet máshogy. Az itteni emberek nagyon nyitottak, segítenek nekem is megnyílni feléjük. Már most érzem magamon, hogy változom. Érdeklődőbb lettem és sokkal többet osztok meg magamból, mint eddig valaha.